A pite története több évezredes utazásra és sok-sok kulináris, valamint társadalomtörténeti kalandra hívogat. Gyakorlatilag már Kr. e. 9500 tájáról maradtak nyomai annak, hogy őseink megfelelő szerszámok birtokában gabonaőrleményből tésztát készítettek, amely a mai értelemben ismert piték, lepények ősét jelentette. Bár ókori egyiptomi és sumér feljegyzések is maradtak az elsősorban úti eledelként kedvelt töltött tésztafélékről, az antik görög és római civilizáció idejére tehető a napjainkban ismertekhez hasonló, sült vagy főtt húsok, zöldségek, valamint a gabonából víz, illetve zsiradék hozzáadásával gyúrt tészták találkozása. Bármilyen meglepő, elsősorban a hosszú tengeri hajóutakon tettek jó szolgálatot az előre elkészített, tésztába zárt fogások. A rómaiaknak köszönhetően aztán Európa-szerte elterjedtek a kezdetben sós tésztával készült piték. Apicius nevezetes római szakácskönyve már tartalmaz pitereceptet.
A tészta is komoly változásokon esett át a különböző történelmi korokban. Míg a kenyérre emlékeztető, lapos, lepényszerű tésztával készült pitéket szívesen fogyasztották a zöldséges, húsos töltelékkel együtt, a mai omlós pitetészta távoli elődje hosszú századokon át jobbára kőkeményre sült. Ez egyfajta szigetelőanyagként – és a fogyasztás során gyakran evőeszköz gyanánt – szolgált a benne található értékes ételekhez.
Hosszú ideig a hússal, hallal, szalonnával, hagymával és más zöldségfélével töltött, hidegen is fogyasztható útravalók tartoztak a pite kategóriájába. Mivel az ételek a tűzhelyek megjelenéséig nyílt láng felett főttek és sültek, a középkori lakomák zárt pitéiben a szigetelő burokként szolgáló tésztában gyakorlatilag megfőttek a hozzávalók. A tűzhelyek megjelenésével váltak nem csupán a receptek, de a készítési technikák is mind kifinomultabbá.
Az édes piték megjelenése komoly újdonságot jelentett a konyhában. A cukornádból nyert cukor olyan luxuscikknek számított a kora újkori kontinensen, amelyhez csak az arisztokraták jutottak hozzá, a szegények konyhájának asztalaira édes piték évszázadokig nem kerültek. Mézzel ugyan sok mindent édesítettek, az édes töltetlékkel készült piték, tészták és egyáltalán a desszertek megjelenésében, valamint elterjedésében a fordulatot egy német kémikus találmánya jelentette. Andreas Sigismund Marggraf egy berlini laboratóriumban a 18. század közepén kikísérletezte, miként lehetséges a takarmányrépából cukrot előállítani – ezzel kezdetét vette nem csupán az európai cukorgyártás, de mind szélesebb néprétegek számára váltak elérhetővé az édes finomságok, és megkezdődött az édes piték számtalan formában tálalt valóságos diadalútja. Nagyjából ekkortól különböztették meg a piték tetejét is aszerint, hogy édes vagy sós fogást rejt – eleinte csak a sósakat díszítették ráccsal, különféle tésztából kivágott mintázattal.
forrás: Mindemegette.hu